Fél köpenyKét visszautasítás
Az ember, aki nemet mondott
Egyszer egy hadvezérnek. Egyszer egy császárnak.
Mártonra azért emlékeznek, mert odaadott valamit. Az életrajzírója azt is feljegyezte, amikor nemet mondott: katonaként egy hadsereg előtt, püspökként egy császár előtt. Az első híressé tette. A második kudarc volt, és soha nem felejtette el.
Worms: a katona, aki nem akart harcolni
A jelenet az Élet 4. fejezetében van. Julianus caesar Worms közelében, a Rajnánál gyűjtötte össze a sereget, és a csata előtt jutalmat oszt, emberről emberre. Amikor Mártonra kerül a sor, ő nem veszi el a pénzt, és az elbocsátását kéri.
Julianus gyávának nevezi, aki fél a másnapi csatától. Márton azt feleli, hogy reggel pajzs és sisak nélkül áll ki a csatasor elé. Éjszakára bezárják, hogy ne tudjon visszakozni. Másnap, mondja Sulpicius, az ellenség követeket küldött, és megadta magát.
A történészek itt óvatosak. Sulpicius az egyetlen forrás, mintegy negyven évvel később írt, és az ókori életrajzírók beszédeket fogalmaztak a hőseiknek. A jelenetet általában 356-ra vagy 357-re teszik, ami nehezen illik össze Márton életének többi évszámával.
Eddig neked katonáskodtam. Engedd meg, hogy most már Isten katonája legyek. Krisztus katonája vagyok: nem harcolhatok.
Trier: a püspök, aki az ellenfelei életéért érvelt
Mintegy harminc évvel később Márton Tours püspöke volt. Hispaniában egy gazdag és művelt aszkéta, Priscillianus szigorú követőket gyűjtött maga köré, és Ávila püspökévé tették. Más püspökök eretnekséggel és varázslással vádolták. 384-ben egy bordeaux-i zsinatnak kellett volna ítélkeznie fölötte. Priscillianus ehelyett a császárhoz, Magnus Maximushoz fellebbezett Trierbe, és két püspök, Ithacius és Hydatius vádlóként követte oda.
Márton is Trierbe ment. Priscillianus nézeteit nem védte. A bíróságot és a büntetést kifogásolta: elég, mondta, hogy a püspökök kizárták ezeket az embereket a templomaikból, és hallatlan jogtalanság, hogy egy császár ítéljen az Egyház ügyében. Amíg a városban maradt, a pert halogatták. Mielőtt elment, megígértette Maximusszal, hogy nem folyik vér.
A fáradságáért Ithacius Mártont is eretnekséggel vádolta meg.
Miután elment
Az ígéretet nem tartották meg. Maximus az ügyet Evodius praefectusra bízta. Priscillianust varázslásért ítélték el, ami a római jogban főbenjáró bűn volt, és lefejezték, valószínűleg 385-ben. Négyen haltak meg vele, köztük egy Euchrotia nevű gazdag özvegy, két további embert pedig később ítéltek el. Sulpicius hetet számol.
Általában őket tartják az első keresztényeknek, akiket más keresztények sürgetésére végeztek ki egy hitbeli vitában, bár a hivatalos vád varázslás volt. Milánói Ambrus megtagadta a közösséget azokkal a püspökökkel, akik a halálos ítéleteket szorgalmazták. Sulpicius, aki nem rokonszenvezett Priscillianusszal, azt írta, hogy a vádlókat ugyanolyan visszatetszőnek találja, mint a vádlottakat.
A megalkuvás, amelyet megbánt
A történetnek van egy második része is, ezt a Dialógusok meséli el (III, 11–13). Maximus tiszteket készült küldeni Hispaniába azzal a felhatalmazással, hogy felkutassák Priscillianus követőit, és elvegyék az életüket vagy a vagyonukat. Márton visszatért Trierbe, hogy ezt megakadályozza, és megtagadta a közösséget az Ithacius körüli püspökökkel.
A császár azzal felelt, hogy elrendelte azoknak a kivégzését, akikért Márton közbenjárt. Azon az éjjelen Márton elment a palotába, és alkut ajánlott: egyszer közösséget vállal azokkal a püspökökkel, ha a foglyokat megkímélik, és a tiszteket visszahívják. Maximus beleegyezett. Másnap Márton részt vett a szertartáson, de az aláírását megtagadta.
Hazafelé egyedül leült egy erdőben, és hol vádolta, hol mentegette magát. Sulpicius szerint egy angyal azt mondta neki, hogy joggal bánkódik, de nem volt más kiútja. Márton később sírva mondta, hogy úgy érzi, meggyengült a gyógyító ereje. Élete hátralévő részében soha többé nem vett részt püspöki zsinaton.
A kehely
Ugyanehhez az udvarhoz tartozik egy kisebb visszautasítás is (Élet, 20. fej.). Márton sokáig nem volt hajlandó Maximus asztalánál enni, hiszen ez az ember az egyik császárnak a trónját, a másiknak az életét vette el. Amikor végül elfogadta a meghívást, egy szolga a császárnak vitte a kelyhet, ő pedig először Mártonnak adatta, mert arra számított, hogy a püspök kezéből kapja vissza. Márton ivott, és a saját papjának adta tovább.
A többi udvari püspök, írja Sulpicius, hízelgett a császárnak; egyedül Márton „inkább parancsolt, mint kért”. Ez egy életrajzíró portréja, és Sulpiciusnak megvolt a maga vitája Gallia püspökeivel. De ami alatta van, az elég világos. Márton megmondta egy hadvezérnek, hogy nem fog harcolni, és megmondta egy császárnak, hogy semmi köze embereket ölni tanbeli kérdések miatt.
Olvass tovább
Márton a művészetben →Minek a védőszentje? →Tény vagy legenda? →A könyv után → Kérem a könyvet, ingyen
Források: Sulpicius Severus, Szent Márton élete, 4. és 20. fej.; Krónika II, 46–51; Dialógusok III, 11–13. Az idézetek Alexander Roberts 1894-es angol fordítását követik, mai megfogalmazásban. Ezekről az eseményekről szinte Sulpicius az egyetlen forrás. Hibát találtál? Írd meg nekünk